Év vége. Ismét. Ilyenkor mindannyian kicsit visszatekintünk. Számot vetünk. Mérlegelünk. Jó volt vagy rossz? Hol hibáztam? Mit kellett volna másképp csinálni?

Így teszek én is, miközben azon töprengek, hogy tanulságként mit vonhatok le, mit adhatok tovább.

Vegyes érzések kavarognak bennem.

Tavaly az októberi maraton után kihagyva másfél-két hónapot (egy talpi bőnye sérülés miatt), decemberben elkezdtem alapozni óvatosan, kímélve még a lábam. Erősítő gyakorlatokat végeztem és könnyű futásokat, nagyon figyelve a technikai kivitelezésre. Akinek volt hasonló sérülése, az tudja mennyire nehéz kijönni belőle és mennyire könnyen kiújulhat egy-egy túlterhelés esetén.

Az alapozás jól sikerült, úgy éreztem kezdem visszanyerni a formámat. Ez okot adott arra, hogy benevezzek egy tavaszi maratonra. Rotterdamra esett a választás.

Edzőversenyként még megfutottam Pécs-Harkányt, egy félmaratont Kecskeméten, illetve edzésen 25 km-t versenytempóban.

A lábam egyre jobb lett, kibírta és túlélte a gyorsító heteket.

Rotterdam pedig…egy nagyon kellemes emlék marad, annak ellenére, hogy nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. A pálya tényleg nagyon klassz volt és a hollandok vendégszeretete, a szurkolótábor végig az útvonalon teljesen lenyűgözött. Mindenképpen visszatérek.

Edzettem tovább, és annak ellenére, hogy nyáron nem szívesen versenyzek, mivel rosszul bírom a meleget, számos versenyen részt vettem: Ultrabalaton, Aldi futás, Green, Keszthely, London, Győr-Lipót, Tatai minimaraton, Senior OB.

Keszthely és Győr-Lipót kivételével rövid futások voltak, és nagy örömömre végre sikerült befutni 40 perc alá 10 km-en és az 5 km is stabilan 3:50-55 között mozgott.

A résztávos edzések nagyon jól mentek és a könnyű futásaim is egyre gyorsabbak lettek alacsony pulzus mellett. A lábam bírta a terhelést, odafigyeltem minden kis jelzésre és rögtön lereagáltam azt. Nagyon jó állapotban voltam és bizakodva vártam az őszi maratont. Talán most először éreztem, hogy valóban esélyes lehet a 3 órán belüli idő.

A Wizzair félmaratont a parlagfű allergiám ellenére még megfutottam 1:26-ra, majd izgatottan vártam a maratont.

Sokan kérdezték miért a Spar maratont választottam, hiszen sokkal jobb, gyorsabb versenyek kerülnek megrendezésre ebben az őszi időszakban. Én nagyon szeretek itthon futni, ismert pályán, hazai szurkolók előtt. A magyar bajnokság igen gyenge mezőnnyel rendelkezik. Mondhatni idén alig volt mezőny. Pedig kiváló maratonfutóink vannak. De mivel sem a hőmérséklet sem a pálya nem ideális egy jó eredmény eléréséhez, sokan külföldi, gyorsabb pályát választanak. Ezt meg lehet érteni, el lehet fogadni. Számomra elvi kérdés ott lenni a magyar bajnokságon. Legalábbis eddig így gondoltam, annak ellenére, hogy tudom, nem én emelem a mezőny színvonalát. Ezen kívül idén sikerült a Fradinak csapatot is összeállítani.

Ez a verseny volt a legnehezebb és a legrosszabban futott maratonom, mégis, úgy érzem pár mondat erejéig ki kell térnem rá.

Nyolcadik alkalommal álltam a maraton rajtjában. Nagyon szeretem ezt a távot futni. Általában könnyedén kezdek és a második felét futom gyorsabbra. Így élvezni tudom szinte végig. Ez alkalommal minden másképp történt. Később sokat elemezgettem, de csak annyit mondhatok, hogy nem az én napom volt. Bizonyára versenyezhettem volna okosabban, de az nem feltétlenül változtatott volna a történteken. A “nagyok” ilyenkor kiállnak és egy másik versenyen újból rajthoz állnak. Mert minden hétvégén nem lehet maratont futni. Azonban ott voltak a lányok, a csapat és fel sem merült, hogy nem futok be bármi áron. Mindent megtettem, ami ezen a napon tőlem telhető volt.

De a vége…azt hiszem minden hosszútávfutó rémálma. Az enyém is. Az izomgörcs ellen nem igazán lehet mit tenni. Azt gondolom utólag, hogy annyira a határon mentem amennyire csak lehetett. A tervezett tempóval kezdtem, amit az első 15 km-en tartottam is. Melegebb volt mint amit az elmúlt napokban, hetekben megszoktam. Magasabb volt a pulzusom és ezért visszavettem a tempóból. A szigeten átfutva a 30. km után feléledtem, viszont az emelkedőn, a hídra felfutva jött a neheze (akkor még nem gondoltam, hogy lesz ennél sokkal rosszabb), beszorult a levegő és lassítanom kellett. Nemsokára éreztem, hogy elfogja a görcs az izmaimat, valahányszor gyorsulni szeretnék. Nagyon lelassulhattam. Frissítettem, magnézium is volt nálam, de nem segített sokat. A 3 órából már rég kicsúsztam, az órámat sem néztem egy ideje és annyit tudtam, hogy egyelőre még ezzel a gyenge teljesítménnyel is a 3. helyen állok az OB mezőnyben. Végre Szabadság híd és ráfordulás a budai rakpartra. 41 km a hátam mögött és már látom a 42-es táblát is. Csakhogy. A maraton nem 42 km. És igen, el lehet veszíteni az utolsó 100 méteren a bronzérmet…

Nehéz volt az ezt követő időszak. Csak most éreztem igazán, mennyire elfáradtam. Tudom, hogy túlvállaltam magam minden téren az utóbbi fél évben. Makacsul hittem, hogy ez így rendben van, meg tudom csinálni.

Most igazán megfogadtam, hogy leülök és megtervezem kicsit jobban az életemet. Szerettem volna, ha mindenre jut időm, úgy, hogy közben nem stresszelem végig a napjaimat. Nehéz, amikor az ember lánya nem képes feladni, elengedni dolgokat csakazértsem. Egyszerre mindent jól csinálni lehetetlen. Tisztában vagyok ezzel én is. A családom, a barátaim, az edzőim is figyelmeztettek erre időről-időre.

Változtattam hát egy-két dolgon. A számomra fontos tennivalókat beírtam előre a naptáramba, osztottam, szoroztam, minden órácskát megterveztem és bizony lemondtam olyan elfoglaltságokat amelyekért a szívem fájt ugyan, de beláttam, hogy nem létszükséglet.

Még felmerült a Firenze maraton gondolata, de egyértelmű volt, hogy a betervezett továbbképzések, az otthoni és munkahelyi teendők mellett lehetetlen lenne a kivitelezés. Egyrészt.

Másrészt jó volt az otthoni feladatokba belemerülni, a tanulásba, a munkába. És nem kívántam  újabb kihívásokat megfogalmazni, célokat kitűzni, azokat megvalósítani és legfőképp újabb csalódást megélni. Ez nem azt jelentette, hogy nem futottam. Talán az edzőm is ráérzett erre, megírta ugyan az edzéstervet, de nem voltak kemény résztávok és őrült km gyűjtések. Kicsit meglepett ez a hozzáállása, mivel nem jellemző rá ez a visszafogottság, de végül élveztem a könnyebb edzéseket, pulzusmérőt sem használtam és még az edzésnaplómat sem voltam hajlandó vezetni.

Őszintén felmerült a gondolat, hogy talán a versenyzést el kellene engedni és csak könnyedén, célok nélkül folytatni a futást.

A lányok november végére, Siófokra szállást foglaltak és a férjem is ott tervezte lefutni első félmaratonját. Én is készültem. Bár most teljesen más célt tűztem ki. Mivel tudtam, hogy egyéni csúcs nem jöhet szóba, célom az volt, hogy újra élvezni tudjam a futást, minden idő és helyezéskényszert elengedve.

Annak ellenére, hogy ez sikerült, mégis csalódott voltam. Lejárt a szezon és én ürességet éreztem. Ürességet, mert talán ez az év volt fejlődésem szempontjából a legjobb, mégsem tudtam egyetlen jelentős versenyen sem érvényesíteni az igazi formámat.

Cserébe sokat tapasztaltam. Levontam a következtetéseket. Elfogadtam, hogy van olyan, hogy a befektetett munka eredménye nem kézzelfogható.

De az érzések, benyomások, élmények is számíthatnak sikernek. Sajnos sokszor elfelejtjük őket a maguk teljességében megélni.

Arra jutottam, ez az év minden nehézség ellenére nagyon termékeny volt számomra és rendkívül sokat gazdagodtam általa.

Nem sikerült ugyan álom időt futni maratonon, mégis…annyi örömben volt részem 2018-ban!

A teljesség igénye nélkül: a gyerekeim gimnazisták lettek, a munkámat lelkesen és sikeresen végeztem, jobbnál jobb továbbképzéseken okosodhattam, szinte sérülésmentesen edzettem és versenyeztem, számomra fontos barátságok köttettek, a lányokkal továbbra is egy csapat vagyunk, a férjem lefutotta első félmaratonját, Ági barátnőmmel egy nagyon klassz hétvégét töltöttünk Rotterdamban, Andival pedig jókat edzettünk, végig versenyeztük a nyarat és sorolhatnám a végtelenségig. Nem utolsó sorban elindult a Runformers szolgáltatása, amely mégiscsak egy nagy álom valóra válását jelentette számomra.

Új év következik tehát, új tervek és talán azért lesz ez egy kicsit más, mivel megfogadtam, hogy a céljaim hajszolása közepette a pillanatok megéléséről nem fogok megfeledkezni.

Próbáljátok hát ti is hálásan értékelni az elmúlt év pozitív történéseit! Kívánom, hogy 2019-ben legyen részetek mindabban ami szívetekben, lelketekben megfogalmazódott az Óév utolsó napjaiban.

Boldog Új Évet!

Szeretettel: Enikő