Első blogbejegyzésem, avagy egy sikeres szeptemberi félmaraton háttértörténete

Ez életem első blogbejegyzése, ezért kicsit izgatottan ülök le írni, reménykedve, hogy majd szívesen olvassátok és vélhetőleg találtok benne néhány olyan gondolatot, amely ösztönzően hat, vagy segít eligazodni úgy a futással kapcsolatos dolgokban, mint az esetleges sérülések és annak megelőzésében folytatott harcban. Hiszen aki rendszeresen fut, versenyekre készül és a határait próbálgatja, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzon bizonyos, főleg futásban előforduló sérüléstípusokkal.

41445857_1988767317828951_5348229015125622784_o

Írásaimban elsősorban a saját és a hozzám forduló futók esetein keresztül próbálom majd bemutatni, hogy egyes sérülések hogyan, milyen körülmények között ütötték fel fejüket, hogyan találtuk meg a kiváltó okot és reményeim szerint a megoldást is. De szeretnék írni a saját felkészülésemről, versenyeimről és arról a mindennapi igyekezetről ahogyan megpróbálom egyensúlyban tartani életem főbb területeit.

Célom, hogy nemcsak a futósérülések kezelésében megszerzett, hanem az edzések, versenyek és az életvitelem révén kialakult tapasztalataimat, bizonyos helyzetekben meghozott jó és rossz döntéseimet megosztva veletek, segítsek bizonytalanságokat eloszlatni és kérdésekre választ adni.

A szeptember elején Budapesten megrendezett félmaraton évek óta kiemelt figyelmet kap a hazai futók körében. Ez a verseny egyidejűleg Magyarország felnőtt országos bajnoksága és az országos csapatbajnokság pontszerzésébe is beleszámít. Jó hangulatú, szerethető verseny egyébként, de valahogy nekem nem volt szerencsém az elmúlt években jó eredményt elérni. Talán ismerős az érzés, amikor bizonyos események menetrendszerűen, éppen akkor, éppen ott, újból és újból megtörténnek. Így vagyok én is valahogy ezzel a versennyel. Általában egy jól sikerült téli alapozáson és többé kevésbé sikeres tavaszi maraton után egy kis pihenőt beiktatva, viszonylag jó formában indulok neki a nyári felkészülésnek. És nyár végére mindig közbejön rendszerint valamilyen sérülés, betegség ami miatt ezen a versenyen nem tudom a felkészültségemnek megfelelő eredményt hozni.

Így történt ez idén is. Verseny előtt 4 héttel egy szerdai nap, résztávos edzésem lett volna. A klasszikus 1000m-ek. Végig edzettem az egész nyarat, edzőversenyeken vettem részt, egyre jobban mentek a kiírt edzések, motivált is voltam. Ebben a hangulatban kezdtem el a bemelegítést. Este volt, egyedül a pályán. Örömmel vettem tudomásul, hogy semmim nem fáj, izomzatilag is teljesen egyben vagyok. Nagyon jó volt a kezdés. Könnyedén futottam. A negyedik ezeresnél, érezni kezdtem a bal oldali térdhajlító izom befeszülését. A külső köteget konkrétan. Előttem az anatómia atlasz, az eredésétől a tapadási pontig az egész izmot. A latin neve: musculus biceps femoris. És nem volt semmi előzménye, semmi jelzés. Megálltam rögtön. Nem engedtem, hogy teljesen befeszüljön, esetleg elszakadjon. Akkor még azt hittem, hogy egy kis nyújtás, henger és folytatni tudom a résztávokat. De kiderült, hogy nem. Természetesen eleredtek a könnyeim a dühtől, hogy na tessék már megint. Hazáig gondolkodtam azon, hogy mit csinálhattam rosszul, mit tettem vagy nem tettem meg?

Elhatároztam, hogy addig nem futok vele, amig teljesen gyógyultnak nem érzem. Másnap teljesen véletlenül úgy alakult , hogy kedves barátnőm és gyógytornász kolléganőm, Deák Rita jött hozzám a rendelőbe, hogy a fájdalmas talpi bőnyéjét megkezeljem. Megkértem kezeljen ő is, mert most nagy szükségem lenne rá. Varázskezei csodát tettek. Megkértem arra is, hogy vizsgálja meg a nagy farizom bekapcsolódását, mivel akkor már sejtettem, hogy ez a probléma. Természetesen a teszt pozitív volt. Közben én is kezelgettem magamnak, medical flossinggal ( lásd honlap-módszereink) tapet tettem rá, és kézzel amennyire elértem magamnak, próbáltam szétválasztani az izomkötegeket. Sokat javult, reménykedtem, hogy hétvégén már futni tudok. Közben természetesen konzultáltam az edzőmmel is, aki először a meleg miatt ásványi sók, magnéziumhiányra gyanakodott. Majd rákérdezett, hogy  „Enikő véletlenül nem hanyagoltad el az utóbbi időben az erősítést? Hiszen pontosan tudod, milyen nagy szükséged van rá” (előző sérülések miatt) Nyeltem egy nagyot. Igen. Elhanyagoltam. Valóban. Felhívtam Zsoltot is, aki az erőnléti edzéstervezésben segít, és ha bajban vagyok mindig számíthatok arra, hogy ellát egy-két jó tanáccsal. Zsolt megerősítette gyanakvásomat és lám edzőim milyen összhangban vannak, megkérdezte: „Enikő nem hanyagoltad el a hátsó lánc erősítését?” Igen. Akasztják a hóhért. Megbeszéltük a gyakorlatokat, amelyeket most már rendszeresen végeztem. Napról napra javultam, stabilabb lettem. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem futottam, amig teljesen tünetmentesnek nem éreztem. Időnként kimentem, próbálkoztam, de az első jelzésnél megálltam és hazamentem. 10 nap telt el és már rendesen tudtam edzeni. Pár nap ráhangolódás után sikerült teljesíteni egy 10km-es tempófutást 40 perc alatt, aminek azért is örültem, mert edzésen még ez soha nem ment. Másrészt, felcsillant a remény, hogy mégsem elveszett verseny ez a félmaraton…

Még elvégeztem a verseny előtti utolsó edzéseket, továbbra is rendben volt a lábam. Viszont az allergiám a parlagfűre nagyon elhatalmasodott, be is fulladtam, asztmás jellegű légzésem volt. Azonban ezzel nem foglalkoztam, tudtam, hogy 2 hét és vége.

Izgatottan vártam a verseny napját. Tudtam, hogy jó formában vagyok és tudtam, hogy ahhoz, hogy 4 hét múlva bizakodva álljak a maraton rajtjában, nagyon jó lenne 1:25-1:26 körüli félmaratont teljesíteni.

 Egy futó barátom utolsó pillanatban felajánlotta, hogy szívesen „nyulaz” nekem. Gergővel való egyeztetés után elfogadtam. Örültem is, de kicsit izgultam, hogy milyen is lesz, mivel többnyire egyedül futok versenyeken a saját tempómban. Új volt a pálya. Verseny előtti nap Andi barátnőmmel átnéztük a térképet, megnéztük, hogy melyik rész emelkedik, melyik lejt, hol lehet gyorsabb tempót futni és hol számíthatunk lassulásra. Kiszámoltunk Andinak egy iramot, nekem nem kellett, Gergő nagyon egyszerűen megoldotta: 21 db 4 perces 1000 méter. Mondanom sem kell, hogy ettől azért kicsit beparáztam, de  biztos voltam benne, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

Sikerült kipihenni magam, jól aludtam, ami nálam kritikus általában. Reggel 7-kor a versenyközpontban voltam, 8-kor volt a rajt. Jól bemelegítettem, beálltam az OB-és rajtzónába. Nagy örömömre ott volt Egervölgyi Lilla, Bor Kata és még sok kedves ismerős. A „Nyulam” is előkerült, intett, hogy nyugi, minden rendben lesz, menjek csak szépen utána.

Eldördült a pisztoly. Óragomb megnyomva. Kész.

A rajt után rögtön a rakpartra kanyarodtunk le, lejtő volt, mindenkinél a szokásos bekezdés. Őszinte leszek: az elképzelt „jajj, hogy repülni fogok az elején” helyett nagyon rosszul esett a 3:55  az elején akárcsak később a 4:05 is. Csak úgy kapkodtam a levegőt, lassítanom kellett.  Gergő ahol tudott bringával követett, szurkolt. Nagyon lassíthattam, mert többször rászólt Lacára, hogy várjon meg, mert több méterre le vagyok maradva.

Próbáltam Laca után menni, robotszerűen tenni a lábaimat, csak figyeltem a sárga csíkot a hátán és haladtunk. Az 5-6 km-nél kezdett egy kicsit jobb lenni és az Árpád hídra meglepően jó tempóban felfutottunk. A szigeten elsuhant mellettem Lilla és arra gondoltam, milyen jó lenne vele elfutni. Kata még előrébb volt, épp a láthatáron még, beállt egy boly közepére és gyönyörűen tolta. Bár akkor nem észleltem, de utólag a fotókat nézve, körülöttünk is jó kis csapat verődött össze. A szigeten egész hamar áthaladtunk, de a hídra való felfutáskor már nem villantottam annyira jót mint az előzőnél.

A pesti rakpartra lefordulva Laca szólt, hogy „ na nemsokára elindulunk és kezdjük begyűjteni az embereket” Szegény, ha tudta volna, hogy a begyűjtés még kicsit várat magára…Egyébként itt volt egy nagyon jól megfutott szakasz, talán 4 perc alatti 1000 m is, utolértük Ágit, aki velünk futott, majd egymást előzgetve eljutottunk a fordulóig. Hoppá ez megint emelkedő, visszaesett a tempó, Ági és Kitti is megelőzött, felfutás a Szabadság-hídra. Gergő kiabált, hogy a híd közepétől  kezdhetjük a hajrát, Laca mondta, hogy még pár méter pihenés és kezdjük. Én pedig vártam, hogy befussak végre és vége legyen ennek a féltüdővel megfutott félmaratonnak.

 Nem tudtam, hogy állok az idővel, sejtettem, hogy talán meglehet az 1:25, de abban a pillanatban jobban érdekelt, hogy a hajrám jól sikerüljön és meg tudjam előzni a kb. 50-80 m-rel előttem futó 2 lányt. A csapatbajnokság miatt is, de leginkább azért mert mégiscsak ez egy verseny és mit érek a jó hajrámmal ha nem hatékony?

Csak arra emlékszem, hogy nagyon nekilendültünk, ami a csövön kifér, ahogy mondani szokták. Egyszerűen nem tudom, honnan volt még ez a tartalék, de szépen megelőztem mindkét lányt, és Laca a cél felé mutatva mondta: „nézd ott van már, mindent bele, addig nem lehet meghalni”

És valóban. Túléltem. 1:26:06! Andi barátnőm egyéni csúcsot futott szinte másodpercre pontosan annyit, amennyit előző nap kiszámoltunk, Kata és Lilla és amint utóbb kiderült, Réka is nagyon jól teljesített. Nekem sem sok kellett az egyéni csúcshoz.42961467_1874708332598661_6398763387068612608_n

 Napokig nem tudtam igazán örülni. Kicsit igen. Hogy azért ez így vállalható és ha elmúlik az allergiám akkor talán a maraton jó lesz. A 21 db. 1000 méter 4 percben nem sikerült.

Utólag mindig haragszom magamra. Mennyire gyarló az ember. Még 2 héttel verseny előtt gondolkodtam, kit is tudnék beszervezni magam helyett a csapatba, majd hogy hogyan is fogom félgőzzel, óvatosan lefutni. És egy majdnem egyéni csúcs, egy félmaraton csapat bronzérem a Fradival és egy 2. hely a csapatbajnokságban sem elég az örömhöz.

Nem beszélve a legfontosabbról: hogy egész verseny alatt eszembe sem jutott a musculus biceps femoris…