Sokszor hallani a kifejezést, hogy a futás „ciklikus” mozgás. De mit is értünk ezalatt pontosan? Nagyon röviden annyit, hogy a futómozgás alapja egy újra, s újra ismétlődő mozdulatsor. Ezt a mozdulatsort hívják a futómozgás egy ciklusának, vagy más néven egy teljes futólépésnek. Egy futómozgásciklus a vizsgált láb első talajérintésétől ugyanazon láb következő talajérintéséig tartó mozgásszakaszt jelenti. (Elrugaszkodástól-elrugaszkodásig ugyanúgy egy ciklusról beszélhetünk).

A futómozgás egy ilyen ciklusa két fő fázisra bontható. A vizsgált láb szempontjából megkülönböztetjük:

1. az elrugaszkodás pillanatát, majd az azt követő lendítőfázist, valamint
2. a talajérintés pillanatát, és az azt követő támaszfázist.

A futás és járás közti egyik fontos különbség, hogy míg futásnál a lendítőfázis  kezdeti és befejező szakaszában repülési fázisok vannak, melyek során mindkét láb a levegőbe kerül, addig járás során valamelyik végtag mindig érinti a földet, így repülőfázisról  ott nem beszélhetünk.

A futómozgás egy ciklusa során a testtömeg középpont előrehaladó mozgása a járáshoz viszonyítva gyorsabb, függőleges irányban pedig nagyobb kitérésekkel mozog. Ez azért lényeges, mert a súlypont elrugaszkodáskor történő felgyorsításához és megemeléséhez, valamint a talajérintést követő lefékezéséhez szükséges erőt az izomzatnak kell biztosítania.
Márpedig ez az erő nem elhanyagolható mértékű. Elrugaszkodáskor és talajfogáskor síkon végzett futás során testtömegünk 2,5-3 szorosával megegyező mértékű erővel gyorsítjuk fel vagy éppen fékezzük le saját testünket, ez pedig fokozott igénybevételt jelent a közreműködő izmok számára.

Az elrugaszkodás során a mozdulatot kiváltó izmokban tárolt elasztikus energia segítségével testünk ellöki magát a talajtól, tulajdonképpen  ezáltal valósul meg a futómozgás során történő előrehaladásunk. Az elrugaszkodással egyúttal kezdetét veszi a futólépés lendítőfázisa. Ahhoz, hogy testünk a levegőbe emelkedhessen, másként fogalmazva elugorjunk, elrugaszkodjunk a talajtól, ízületeink optimális helyzetére, s az ezt lehetővé tévő izomzat összehangolt munkájára van szükség.

Elrugaszkodáskor, valamint közvetlenül előtte a lábközépcsontokat megfeszítő apró talpi izmok segítenek stabilizálni a lábat, hogy az elrugaszkodás kellően erőteljes lehessen. A lábközépi feszítés megnöveli a talpi szalag feszülését is, amely ugyancsak a láb elrugaszkodást megelőző stabil helyzetbe kerülését segíti elő. Ugyanekkor a kétfejű lábikraizom és a gázlóizom együttes erőteljes összehúzódása a sarokcsont megemelése révén a lábat talpi irányba hajlítja. Az elrugaszkodás tulajdonképpen ennek következtében valósul meg, így e két izmot tekinthetjük az elrugaszkodás kulcsizmainak. Az ellépés pillanatában a bokaízület szupinált helyzetben van.  A combizomzat szerepe is jelentős, a térdfeszítő izomcsoport kontrakciója az elrugaszkodáshoz szükséges optimális, kis mértékben hajlított helyzetben tartja a térdet. A stabilizálásban hasonlóan fontos szerepe van a térdhajlító izomcsoportnak is, amely excentrikus munkája révén segíti az optimális helyzet felvételét.
A csípő megfeszítésében és ezáltal a testtartásban kulcsszerepet játszik a farizomzat, kiváltképp a nagy farizom, a törzs stabilitásáért pedig elsősorban a mély hátizmok és hasizmok összehangolt munkája felel. Ellépéskor a vállízület flexiója a kar előrelendülését eredményezi, amelynek maximális mértéke a repülőfázisra esik.