Nemcsak azért különleges érzés számomra megírni ezt a beszámolót mert ez volt a tizedik. Az elmúlt 5 év tapasztalata, sikerélményei és kudarcai egyaránt visszaköszöntek a versenyélmény megélésében.

Utólag azt gondolom, a legérettebben, legtudatosabban megfutott verseny volt ez, amikor minden pillanatban tudatában voltam annak, hogy mit és miért csinálok éppen az adott pillanatban.

A verseny előtti felkészülés időszakát nyugalom, tudatosság és pozitív szemlélet kísérte végig. Nem feltétlenül az álomidő megfutása hajtott, inkább az, hogy a felkészülés időszakában és a versenyen is a tőlem telhető legjobb teljesítményt nyújtsam.

A múlt évben futott Spar maraton után főleg lelkileg kellett összeraknom magam. Szerettem volna újra magabiztosan és motiváltan rajthoz állni kedvenc távomon és okosan beosztva az erőmet élvezni a „a maratoni élményt”. Ugyanakkor megtapasztalni egy gyors pálya és ideális futóidő előnyeit, amire előzőleg még nem volt alkalmam. Ezért évek óta most először döntöttem úgy, hogy nem a budapesti maratonra nevezek.

Frankfurt, Amszterdam és Valencia között gondolkodtam, amikor Andi barátnőm hívott, menjek vele a Frankfurt maratonra (Réka ekkor már be volt nevezve). Szokásomtól eltérően már áprilisban beneveztem az októberi eseményre, de őszintén, akkor még fejben nem igazán éreztem a kellő erőt, energiát ahhoz az energiabefektetéshez ami rám várt. Köszönettel és hálával tartozom neki, az ötletért, a lehetőségért, a szervezésért!

Több fronton is el voltam havazva, komoly átrendezést kívánt az életem, hogy a maratonra való felkészülést be tudjam vállalni. Sokadszorra ültem le a logisztikát megtervezni. Úgy gondolom sikerült úgy beosztani a dolgaimat, hogy minden elfoglaltságomnak teret biztosítsak.

Mire megoldottam az időbeosztásomat, lesérültem. Jobban megijedtem, mint amennyire nagy lett volna a baj, ezért hat hétig szüneteltettem az edzéseket. Olyan jellegű sérülés volt, hogy biciklizni és erősíteni sem mertem, úsztam és vízben futottam néhány alkalommal, illetve a gyógytorna gyakorlataimat végeztem szorgalmasan.

Július közepén fogtam neki a fokozatos terheléshez. Augusztus végéig kizárólag csak lassan futottam. Éreztem, hogy hétről hétre egyre jobb és erősebb leszek.

Ekkor még az októberi maraton teljesítése kilátástalannak tűnt és felmerült egy biztonsági valenciai nevezés gondolata is. Azonban mire a gondolatot tett követte volna, a helyek beteltek és a nevezés lezárult.

Vettem egy nagy levegőt és hoztam egy nagy döntést. Elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy indulhassak Frankfurtban.

Megbeszéltük a barátnőmmel, aki hozzám hasonlóan sérüléssel küszködött és kihagyott heteket, hogy bármi történik menni fogunk.

Annak ellenére, hogy későn kezdtem el a gyorsító edzéseket, nagyon jól alakult a formám, az edzőversenyek és az edzések jól sikerültek és október elején, 3 héttel a maraton előtt úgy tűnt, hogy valós esélyem van jó versenyt futni.

Nagyon jó érzéseim voltak, élveztem a felkészülés minden pillanatát, a stresszmentes életemet és vártam már nagyon, hogy végre ott álljak a rajtvonalon.

A kedvemet és az optimizmusomat az sem szegte, hogy az utolsó hosszabb tempófutásom nem úgy sikerült ahogy szerettem volna, nagyon fáradtnak éreztem magam és jeleztem az edzőmnek is, hogy eljött az idő a pihenésre.

Az elmúlt hetek kemény munkájának tudtam be ezt a fáradtságot, reméltem, hogy 2 hét bőven elég arra, hogy kipihenjem magam.

Azonban ennek a fáradtságnak más oka volt…Valami vírusféle munkálkodott már akkor bennem és beteg lettem. Erősnek éreztem magam, reméltem, hogy nem fog csak úgy ledönteni ez a betegség.

Visszavettünk a mennyiségből és intenzitásból is, viszont a betegségem makacs volt, még verseny előtt egy héttel is éreztem, hogy nem az igazi, de már tudtam rendesen edzeni. Valahogy fel sem merült bennem az a változat, hogy az állapotom miatt nem tudok elindulni. Bíztam hát nagyon magamban és a gyógyulásomban.

Az utazás hetében már minden rendben volt, alig edzettem, furcsa is volt, hogy a megszokottól eltérően jobban rápihenünk, aminek azonban én nagyon örültem.

Pénteken repültünk, szombat délelőtt kényelmesen átvettük a rajtcsomagokat. A szervezés tökéletes volt, sehol nem kellett várakozni. Délután még átmozgattunk, jól éreztem magam, mondtam is a barátnőmnek, hogy ennyire pihent még soha nem voltam verseny előtt.

Az edzőmmel még telefonon megbeszéltük a lehetséges tempótervet és a pulzushatárokat. Lefekvés előtt alaposan áttanulmányoztam az útvonaltérképet (biztos akartam lenni benne, hogy ezúttal nem tévedek el), bejelöltem magamnak a frissítéseket, a részidőket. Lehunytam a szemem és magam előtt láttam az egész pályát. Ez nagyon megnyugtatott. Időben ágyba bújtam, de természetesen nem tudtam rögtön elaludni. Az óraátállítás miatt még a nehezen elalvás ellenére is tudtam 6-7 órát aludni.

Reggeli után időben elindultunk a versenyközpont felé. Másfél órával rajt előtt már ott voltunk és sikerült még bejutni a rajt melletti szálloda halljába, ahol a barátaink laktak és ahová később már csak a szállóvendégeket engedték be. Így nem volt gondunk a mosdóra várással. Kényelmesen bemelegítettünk és rajthoz álltunk.

Rengetegen voltak a rajtnál, a 3 órás iramfutók közelében voltam, de nem tudtam teljesen mögéjük kerülni. A felfokozott hangulat ellenére próbáltam nyugodt és koncentrált maradni. Újból magam elé képzeltem a pályát, a frissítőpontokat, a tempótervemet.

Elrajtolt a mezőny, lassan haladtam én is a startvonal felé, ahol elindítottam az órámat és igyekeztem a magam ritmusát felvenni, vigyázva arra, hogy ne ragadjon magával a tömeg.

Az első 3 km-t 4:20-as tempóban terveztem futni. Nagyon nehéz volt az elején ráérezni, hogy mennyi az annyi. Az órámon a GPS csak későn indult el, ennek köszönhetően nem reális időket mutatott. Nem is értem, hogy tudtam annyira hajszálpontosan megfutni azt az első 3 km-t.

A meglepetés viszont az volt, hogy a pulzusom 3-4 ütéssel magasabb volt, mint amennyire számítottam. Rosszul érintett, de nem estem pánikba, gyorsan számoltam, felidéztem Gergő javaslatát a pulzushatárokra vonatkozólag. Azon nem gondolkodtam, hogy mi történhetett, tudtam, hogy ezt okosan kell most kezelni. Futottam tehát a határon, nem engedtem, hogy elszálljon a pulzus, figyeltem közben az érzéseimet is. Ahogy fogyott a táv, fokozatosan engedtem a pulzusomat feljebb. A frissítéseket terv szerint tartottam, semmi gond nem volt, nem szúrt be sehol, nem görcsöltek be az izmaim, nem voltak megdőlések. Még a magnéziumom is megmaradt, nem volt szükségem rá. Lassultam kicsit és elfáradtam a végére, ami igazolja, hogy valóban nem lett volna indokolt gyorsabban kezdeni.

A befutót nagyon parádésra szervezték a frankfurtiak. Meggyőződésem, hogy aki végigfutott a vörös szőnyegen a hang-és fényhatások, valamint a szurkolótábor biztatásának kíséretében, kivétel nélkül a nap hősének, ünnepelt sztárjának érezhette magát.

Minden teljesítőt gyönyörű érem és „terül-terülj asztalkám” fogadott, engem a barátaim is. Nagyon boldog voltam, hogy részese lehettem ennek az élménynek és, hogy együtt futhattunk a lányokkal egy ilyen nagy maratonon. Az időm ugyan a tervezettnél gyengébb (3:06:00), de biztos vagyok benne, hogy ezen a napon a maximális teljesítményt nyújtottam. A nők között a 99. kategóriámban a negyedik lettem.

Utólag egyértelművé vált, hogy a betegségem zavarhatott be. Az időmtől függetlenül örülök, hogy felmérve a helyzetet, beosztva az erőmet, így is sikerült egy aránylag jó versenyt futni.

Köszönettel tartozom az edzőmnek, hogy, ahogyan az elmúlt években mindig, valahányszor sérülés vagy betegség miatt hosszabb időszakot kihagyni kényszerültem, úgy ez alkalommal is a profi szakmai segítségnyújtás mellett hitt bennem és segített abban, hogy én is hinni tudjak önmagamban és a céljaimban.

Utóhangként: a verseny nagyon jó volt, a pálya igazán gyors, a társaság szuper és a vendégfogadás minden elképzelésemet felülmúlta!

Visszatérek.