Ha az őszi félmaratonról szó esik, legyen az Nike vagy Wizzair, akkor nekem mindig a VISSZATÉRÉS jut az eszembe.

Aki átélte, tudja, hogy mit jelent egy sportoló számára, legyen amatőr vagy profi, egy sérülés miatti hosszabb kényszerpihenő. A kőkemény munka eredményének, a befektetett energiának és a nagybetűs drága IDŐNEK az elvesztése, melyet sokszor olyan nehezen tudunk a legkedvesebb szenvedélyünkre fordítani.

Nagyon nehéz újra és újra felállni, folytatni, továbbmenni. Újra alapozni, újra felgyorsulni, újra fejlődni. Számtalanszor megéltem ezt a helyzetet és tudom mekkora akarat, kitartás, türelem és legfőképp HIT szükséges az újrakezdéshez.

Ebben az évben a munkára és a családi programokra helyeztem nagyobb hangsúlyt, ezért tavasszal nem terveztem fontosabb versenyt, azonban már áprilisban beneveztem egy októberi maratonra.

Minden teljesítménykényszer nélkül futottam váltót a lányokkal, a szülinapomon egy félmaratont, a barátaimmal Ultrabalatont és a gyönyörűséges Plitvicei Nemzeti Parkban egy maratont.

Az edzések során azonban, a bal lábtőcsontom érzékennyé vált, kissé bedagadt, de futás közben nem fájt. Csináltattam egy MR vizsgálatot biztonságból és téves diagnózis miatt 6 hetet szüneteltettem a futást. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a teljes őszi szezont kénytelen leszek kihagyni.

Július közepén kezdtem el terhelni, végeztem kitartóan az erősítő gyakorlataimat, egyre többet tudtam futni, igaz csak lassan. A pulzusom egyre jobb lett és augusztus közepén eldöntöttem, hogy mégis megpróbálom bevállalni az októberi maratont.

Ennek fényében mondtam igent az egyesületemnek, amikor felkért, hogy a Csapatbajnokságon való pontszerzésért részt kellene venni a Wizzair félmaratonon. Kicsit mélyvíznek éreztem, de tudtam, hogy nagyon hasznos edzőverseny lehet a maraton előtt.

Ilyen céllal indultam hát neki a Wizzair félmaratonnak és elhatároztam, hogy megpróbálom a tavalyi eredményemet félretenni (1:26:06) és a jelenlegi helyzetemhez igazítani az elvárásaimat. A cél tehát az volt, hogy 1:30-on belül fussak és bár a parlagfű allergiám nagyon megnehezítette a felkészülést, próbáltam nagyon összpontosítani a feladatra. Tudtam, hogy ez egy lépcsőfok csupán a cél felé, ugyanakkor egy szembesülés a jelenlegi formámmal.

Újraterveztünk hát az edzőmmel (mert eredetileg szeptemberig alapoztam volna), így a verseny előtti 2 hétben még 2 résztávos edzés belefért. Ezek az első gyors edzések kegyetlenek voltak, nehezemre estek a sok lassú, hosszú futás után. A verseny előtti 10 km tempófutást kénytelen voltam feladni, mivel az allergiám miatt befulladtam.

Nem volt hát más választásom, mint rajthoz állni úgy, hogy majd futok valamit. A 90 percen belülit nagyon akartam. „88 perc is talán meglehet, ha minden összejön” -gondoltam. Biztos voltam benne, hogy a 4:10-4:15-ös tempó reális cél.

A verseny napját izgalommal vártam, sok kedves barátommal, ismerősömmel találkoztam a rajt előtt és a rajtban már várt Kata és Lilla, ölelés, pacsizás, egymás biztatása. Nagyon örültem nekik és boldogság töltött el, hogy én is ott állhatok ismét.

A verseny alatt figyeltem a nem elfutásra, ami ezúttal az érzéseimre való figyelést  jelentette, mivel az órámon csak az átlag sebességet néztem és a km-ket. Pulzusmérőt nem vittem a nehézlégzésem miatt és a pillanatnyi sebességre soha nem hagyatkozom.

10 km-ig sikerült 4:10 körül tartani az átlagot, jól esett az első fele nagyon. Néha megindultam egy-egy bollyal, vagy ha ismerőst láttam, akivel tudnék együtt futni. Végül maradtam a saját tempómnál. Éreztem, hogy óvatosnak kell lennem.

A táv második fele nehéz volt. Küzdöttem, alig volt levegőm, koncentráltam a mozgásomra és arra, hogy lehetőleg ne engedjem magam belassulni. Vicces volt visszanézni a tempómat. Szinte látszott, hol gondoltam azt, hogy „gyerünk, nem adom fel” mert ilyenkor mindig belefutottam egy 4:06-ot. Az órám szerint 4:11-es átlagom volt. Már vártam a Szabadság Híd utáni egyenest és közeledve a célhoz megpillantottam az időmérő táblát: 1:28:35!!!

Mindent beleadtam, nem tudom milyen sebességgel sprintelhettem be, hogy hátha meglesz 29 alatt…De nem.

1:29:01 lett pontosan a vége.

29. lettem a nők között, az OB- n 17. és kategóriámban a 3. A csapatbajnokságban sikerült 5 pontot szerezni az egyesületemnek.

Minden a terv szerint alakult. És nemcsak nekem. Kata barátnőm ismét hatalmasat alakított, a két Lillám úgyszintén, Andi-Réka váltóban a dobogó második fokára állhattak, mi Fábri Andival negyedikek lettünk.

A nap fénypontja a Futcalányos összeülés volt. Kellemes pár órát töltöttünk együtt. Megbeszéltük a megbeszélni valókat, szokás szerint fotókat készítettünk és egyszerűen csak élveztük az együttlétet. Szerencsések vagyunk, hogy az évek telnek és a csapatunk még mindig együtt ugyanúgy…Remélem ez így is marad.

 

Összességében nagyon elégedett voltam. Na jó, zavart az a 2 mp kicsit, DE (!) sikerült amiért jöttem. Sikerült újból felállni, már sokadszorra újrakezdeni és rajthoz állni ezen a klassz versenyen.

Ezt is tanulni kell. Büszkének lenni egy olyan eredményre, ami nem közelíti meg az egyéni legjobbat, de abban a helyzetben, ott és akkor nagyon-nagy jelentőséggel bír.

Izgalmas hetek következnek.

Várom a folytatást…