Sikerek vagy kudarcok?

Év vége. Ismét. Ilyenkor mindannyian kicsit visszatekintünk. Számot vetünk. Mérlegelünk. Jó volt vagy rossz? Hol hibáztam? Mit kellett volna másképp csinálni?

Így teszek én is, miközben azon töprengek, hogy tanulságként mit vonhatok le, mit adhatok tovább.

Vegyes érzések kavarognak bennem.

Tavaly az októberi maraton után kihagyva másfél-két hónapot (egy talpi bőnye sérülés miatt), decemberben elkezdtem alapozni óvatosan, kímélve még a lábam. Erősítő gyakorlatokat végeztem és könnyű futásokat, nagyon figyelve a technikai kivitelezésre. Akinek volt hasonló sérülése, az tudja mennyire nehéz kijönni belőle és mennyire könnyen kiújulhat egy-egy túlterhelés esetén.

Az alapozás jól sikerült, úgy éreztem kezdem visszanyerni a formámat. Ez okot adott arra, hogy benevezzek egy tavaszi maratonra. Rotterdamra esett a választás.

Edzőversenyként még megfutottam Pécs-Harkányt, egy félmaratont Kecskeméten, illetve edzésen 25 km-t versenytempóban.

A lábam egyre jobb lett, kibírta és túlélte a gyorsító heteket.

Rotterdam pedig…egy nagyon kellemes emlék marad, annak ellenére, hogy nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. A pálya tényleg nagyon klassz volt és a hollandok vendégszeretete, a szurkolótábor végig az útvonalon teljesen lenyűgözött. Mindenképpen visszatérek.

Eni poszthoz 4

Edzettem tovább, és annak ellenére, hogy nyáron nem szívesen versenyzek, mivel rosszul bírom a meleget, számos versenyen részt vettem: Ultrabalaton, Aldi futás, Green, Keszthely, London, Győr-Lipót, Tatai minimaraton, Senior OB.

Keszthely és Győr-Lipót kivételével rövid futások voltak, és nagy örömömre végre sikerült befutni 40 perc alá 10 km-en és az 5 km is stabilan 3:50-55 között mozgott.

A résztávos edzések nagyon jól mentek és a könnyű futásaim is egyre gyorsabbak lettek alacsony pulzus mellett. A lábam bírta a terhelést, odafigyeltem minden kis jelzésre és rögtön lereagáltam azt. Nagyon jó állapotban voltam és bizakodva vártam az őszi maratont. Talán most először éreztem, hogy valóban esélyes lehet a 3 órán belüli idő.

A Wizzair félmaratont a parlagfű allergiám ellenére még megfutottam 1:26-ra, majd izgatottan vártam a maratont.

Eni poszthoz 3Sokan kérdezték miért a Spar maratont választottam, hiszen sokkal jobb, gyorsabb versenyek kerülnek megrendezésre ebben az őszi időszakban. Én nagyon szeretek itthon futni, ismert pályán, hazai szurkolók előtt. A magyar bajnokság igen gyenge mezőnnyel rendelkezik. Mondhatni idén alig volt mezőny. Pedig kiváló maratonfutóink vannak. De mivel sem a hőmérséklet sem a pálya nem ideális egy jó eredmény eléréséhez, sokan külföldi, gyorsabb pályát választanak. Ezt meg lehet érteni, el lehet fogadni. Számomra elvi kérdés ott lenni a magyar bajnokságon. Legalábbis eddig így gondoltam, annak ellenére, hogy tudom, nem én emelem a mezőny színvonalát. Ezen kívül idén sikerült a Fradinak csapatot is összeállítani.

Ez a verseny volt a legnehezebb és a legrosszabban futott maratonom, mégis, úgy érzem pár mondat erejéig ki kell térnem rá.

Nyolcadik alkalommal álltam a maraton rajtjában. Nagyon szeretem ezt a távot futni. Általában könnyedén kezdek és a második felét futom gyorsabbra. Így élvezni tudom szinte végig. Ez alkalommal minden másképp történt. Később sokat elemezgettem, de csak annyit mondhatok, hogy nem az én napom volt. Bizonyára versenyezhettem volna okosabban, de az nem feltétlenül változtatott volna a történteken. A “nagyok” ilyenkor kiállnak és egy másik versenyen újból rajthoz állnak. Mert minden hétvégén nem lehet maratont futni. Azonban ott voltak a lányok, a csapat és fel sem merült, hogy nem futok be bármi áron. Mindent megtettem, ami ezen a napon tőlem telhető volt.

De a vége…azt hiszem minden hosszútávfutó rémálma. Az enyém is. Az izomgörcs ellen nem igazán lehet mit tenni. Azt gondolom utólag, hogy annyira a határon mentem amennyire csak lehetett. A tervezett tempóval kezdtem, amit az első 15 km-en tartottam is. Melegebb volt mint amit az elmúlt napokban, hetekben megszoktam. Magasabb volt a pulzusom és ezért visszavettem a tempóból. A szigeten átfutva a 30. km után feléledtem, viszont az emelkedőn, a hídra felfutva jött a neheze (akkor még nem gondoltam, hogy lesz ennél sokkal rosszabb), beszorult a levegő és lassítanom kellett. Nemsokára éreztem, hogy elfogja a görcs az izmaimat, valahányszor gyorsulni szeretnék. Nagyon lelassulhattam. Frissítettem, magnézium is volt nálam, de nem segített sokat. A 3 órából már rég kicsúsztam, az órámat sem néztem egy ideje és annyit tudtam, hogy egyelőre még ezzel a gyenge teljesítménnyel is a 3. helyen állok az OB mezőnyben. Végre Szabadság híd és ráfordulás a budai rakpartra. 41 km a hátam mögött és már látom a 42-es táblát is. Csakhogy. A maraton nem 42 km. És igen, el lehet veszíteni az utolsó 100 méteren a bronzérmet…

Eni poszthoz 2Nehéz volt az ezt követő időszak. Csak most éreztem igazán, mennyire elfáradtam. Tudom, hogy túlvállaltam magam minden téren az utóbbi fél évben. Makacsul hittem, hogy ez így rendben van, meg tudom csinálni.

Most igazán megfogadtam, hogy leülök és megtervezem kicsit jobban az életemet. Szerettem volna, ha mindenre jut időm, úgy, hogy közben nem stresszelem végig a napjaimat. Nehéz, amikor az ember lánya nem képes feladni, elengedni dolgokat csakazértsem. Egyszerre mindent jól csinálni lehetetlen. Tisztában vagyok ezzel én is. A családom, a barátaim, az edzőim is figyelmeztettek erre időről-időre.

Változtattam hát egy-két dolgon. A számomra fontos tennivalókat beírtam előre a naptáramba, osztottam, szoroztam, minden órácskát megterveztem és bizony lemondtam olyan elfoglaltságokat amelyekért a szívem fájt ugyan, de beláttam, hogy nem létszükséglet.

Még felmerült a Firenze maraton gondolata, de egyértelmű volt, hogy a betervezett továbbképzések, az otthoni és munkahelyi teendők mellett lehetetlen lenne a kivitelezés. Egyrészt.

Másrészt jó volt az otthoni feladatokba belemerülni, a tanulásba, a munkába. És nem kívántam  újabb kihívásokat megfogalmazni, célokat kitűzni, azokat megvalósítani és legfőképp újabb csalódást megélni. Ez nem azt jelentette, hogy nem futottam. Talán az edzőm is ráérzett erre, megírta ugyan az edzéstervet, de nem voltak kemény résztávok és őrült km gyűjtések. Kicsit meglepett ez a hozzáállása, mivel nem jellemző rá ez a visszafogottság, de végül élveztem a könnyebb edzéseket, pulzusmérőt sem használtam és még az edzésnaplómat sem voltam hajlandó vezetni.

Őszintén felmerült a gondolat, hogy talán a versenyzést el kellene engedni és csak könnyedén, célok nélkül folytatni a futást.

A lányok november végére, Siófokra szállást foglaltak és a férjem is ott tervezte lefutni első félmaratonját. Én is készültem. Bár most teljesen más célt tűztem ki. Mivel tudtam, hogy egyéni csúcs nem jöhet szóba, célom az volt, hogy újra élvezni tudjam a futást, minden idő és helyezéskényszert elengedve.

Annak ellenére, hogy ez sikerült, mégis csalódott voltam. Lejárt a szezon és én ürességet éreztem. Ürességet, mert talán ez az év volt fejlődésem szempontjából a legjobb, mégsem tudtam egyetlen jelentős versenyen sem érvényesíteni az igazi formámat.

Cserébe sokat tapasztaltam. Levontam a következtetéseket. Elfogadtam, hogy van olyan, hogy a befektetett munka eredménye nem kézzelfogható.

De az érzések, benyomások, élmények is számíthatnak sikernek. Sajnos sokszor elfelejtjük őket a maguk teljességében megélni.

Arra jutottam, ez az év minden nehézség ellenére nagyon termékeny volt számomra és rendkívül sokat gazdagodtam általa.

Nem sikerült ugyan álom időt futni maratonon, mégis…annyi örömben volt részem 2018-ban!

A teljesség igénye nélkül: a gyerekeim gimnazisták lettek, a munkámat lelkesen és sikeresen végeztem, jobbnál jobb továbbképzéseken okosodhattam, szinte sérülésmentesen edzettem és versenyeztem, számomra fontos barátságok köttettek, a lányokkal továbbra is egy csapat vagyunk, a férjem lefutotta első félmaratonját, Ági barátnőmmel egy nagyon klassz hétvégét töltöttünk Rotterdamban, Andival pedig jókat edzettünk, végig versenyeztük a nyarat és sorolhatnám a végtelenségig. Nem utolsó sorban elindult a Runformers szolgáltatása, amely mégiscsak egy nagy álom valóra válását jelentette számomra.

Új év következik tehát, új tervek és talán azért lesz ez egy kicsit más, mivel megfogadtam, hogy a céljaim hajszolása közepette a pillanatok megéléséről nem fogok megfeledkezni.

Eni poszthoz

Próbáljátok hát ti is hálásan értékelni az elmúlt év pozitív történéseit! Kívánom, hogy 2019-ben legyen részetek mindabban ami szívetekben, lelketekben megfogalmazódott az Óév utolsó napjaiban.

Boldog Új Évet!

Szeretettel: Enikő

A kiegyensúlyozott terhelés fontossága a fascialáncok mentén futás közben

Az elmúlt hetekben elvégzett tesztelések, kiértékelések eredményei alátámasztják azt a feltételezést, hogy a futók nagy részének egyik alapvető problémája, hogy a fascialáncok (a fascia az izmot borító bőnye) mentén történő terhelés nem kiegyensúlyozott. Egyes területek jobban részt vesznek a mozgás kivitelezésében, túlterhelődnek, míg mások nem kapcsolódnak be egyáltalán, vagy nem a megfelelő sorrendben.

Ennek következménye, hogy a futómozgás darabossá, szögletessé válik, nem lesz harmonikus. Nem valósul meg az optimális energiafelhasználás, az inakban tárolt energia nem tud továbbítódni. A teljesítmény csökkenhet és szinte kódolva van a túlterhelt területek sérülése.

Ideális esetben, futás közben a terhelés eloszlása egyenletes, a mozgás törésvonalak nélkül, minden területen megfelelő időben, megfelelő mozgástartományban, kiegyensúlyozottan valósul meg.

szöggel Barbi kép végleges

Az elrugaszkodás pillanata. A hátsó lánc aktivizálódása.

Az elrugaszkodás pillanatában (az elrugaszkodást végző alsó végtagot tekintve) az elülső vonal megnyúlásával egyidejűleg a hátulsó vonal erőteljesen aktiválódik, az ide tartozó izomcsoportok (nagy farizom, csípőfeszítő, térdhajlító izmok, a vádli izmai, a talp izmai) összehúzódnak, együttes erővel végrehajtva a mozgást.

Azonban, ha valamely oknál fogva az elülső lánc egyik komponense megrövidül és nem tud megfelelő mértékben megnyúlni, egyrészt egy másik terület kompenzálni kényszerül és túlfeszül, másrészt a hátulsó vonal és ezen belül a megrövidült izom antagonista izompárjának az aktivitása akadályozva lesz.

Megfelelő példa erre a csípőízület extenziója (az alsó végtag hátra feszítése). Futás közben ez a mozgás három komponensből tevődik össze: a csípőízület, a medence és az ágyéki gerinc (derék) mozgásából.

Ahhoz, hogy a futómozgás megvalósulásához szükséges mozgásminta létrejöjjön az alsó végtagban, a medence a normálisnál nagyobb mértékben fog előrebillenni, fokozva az ágyéki gerinc görbületét is. Így ez a terület túlterhelődhet és hosszú távon panaszokat okozhat.

Amennyiben a csípőhajlító izmok rövidült állapotban vannak (ennek oka lehet az ülőmunka), futás közben, az alsó végtag hátrafeszítésének pillanatában a csípőízület nem képes „megnyílni”, a nagy farizom nem tud aktiválódni és a megfelelő pillanatban bekapcsolódni a mozgásba, annak ellenére, hogy a legerősebb a hátulsó vonal izmai közül. Így a mozgás kivitelezése a lánc többi részének túlterhelése mellett valósulhat csak meg, fokozva ezáltal a sérülés kockázatát.

alternatív fekete fehér

Az elülső vonal kezelés előtt (rövidült állapot határozott törésvonalakkal).

Nagyon fontos tehát feltérképezni, hogy az egyes izomláncok mozgásai a lánc mely komponense által jönnek létre és mely területeken korlátozott a mozgás.

KOnvertál közeli fekete fehér

Az elülső vonal kezelés után (láthatólag kevésbé akadályozott a hátrahajlás).

A rövidült szövetek felszabadításával és a helyes mozgásminták megtanításával, megéreztetésével elérhetjük azt, hogy a futómozgás harmonikus, a terhelés kiegyensúlyozott és ezáltal az energiafelhasználás optimális legyen.

 

 

A sípcsontfájdalomról

konvertált007Rendszeresen futó pácienseim körében gyakran előfordul sípcsontfájdalom. Egy igen jellegzetes „futósérülésről” van szó, amelynek különböző kiváltó okai lehetnek. Amennyiben a sípcsont külső vagy belső élén, vagy a csont felszínén fájdalmat érzünk edzés közben, után vagy akár nyugalmi állapotban, a következő okokra gondolhatunk:

  • Kezdő futók esetében a fokozatosság elvének  be nem tartása, aminek következtében a csont és izomrendszer hirtelen túl nagy terhelésnek lett kitéve.
  • A terhelés mennyiségének, minőségének, intenzitásának nem megfelelő mértékben való növelése.
  • A javasolt regenerációs idő figyelmen kívül hagyása az egyes edzések és edzésciklusok között.
  • Kemény, egyenetlen terepen, emelkedőkön való futás.
  • Nem megfelelő futócipő választás.
  • Túlhasznált, elkopott futócipő használata. Javasolt márkától és típustól függően megközelítőleg 800 -1500 km után lecserélni a cipőt.

konvertált006A sípcsontfájdalmat leggyakrabban a fenti okok és az izom-és ízületi rendszer különböző biomechanikai elváltozásai együttesen  idézik elő.

 Ezen változások közül megemlíthetjük:

  • az alsó végtag, a lábfej statikai eltéréseit („O” láb, „X” láb, az alacsony vagy túl magas lábboltozat)
  • a bokaízület mozgásterjedelmének beszűkülését
  • a lábszár izomkötegeinek egymáshoz, illetve a lábszárcsonthoz való tapadását, amely megakadályozza a képletek egymáson való elcsúszását
  • a megrövidült hátulsó izomláncot (térdhajlító, a lábszár hátulsó felszínén futó izmok, Achilles-ín)
  • az oldalsó lánc rövidülését az alsó végtagon (a peroneus izomcsoport rövidülését)
  • a lábszárcsont kifelé fordulását
  • a farizmok kontrolljának hiányát talajfogáskor
  • a térd dinamikus kontrolljának valamint a törzskontrollnak a gyengeségét vagy hiányát talajfogáskor
  • egy helytelen mozgásminta beidegződését
  • az izmok nem megfelelő sorrendben való bekapcsolódását mozgás közben

Sípcsontfájdalom esetében lokális szinten érintett lehet az izom (a sípcsont körüli izmok feszessége, a rekeszek összetapadása stb.), a csonthártya (gyulladásos tünetek) és súlyos esetekben a csont is (fáradásos törés).

A fentieket figyelembe véve érdemes lehet nagy hangsúlyt fektetni a megelőzésre, azonban, ha már kialakult a fájdalom, jó lenne tudni, mit tehetünk a javulás érdekében.

konvertált003A tünetek intenzitásától függően a sípcsonthártya gyulladásnak több fokozata van,  ennek megfelelően járunk el a pihentetést és a kezelést illetően.

Jegelés, gyulladásgátló krémek lokális használata, pihentetés, esetleg a futócipő cseréje, a tüneteket nem fokozó keresztedzések bevezetése (kerékpár, vízben futás, erősítés), manuálterápia, fascialazítás, kineziotape használata, lézeres kezelés, medical flossing, akupunktúra mind hatékonyak lehetnek.

Amennyiben a tünetek nem enyhülnek, érdemes egy képalkotó vizsgálatot (röntgen, MR, ultrahang) csináltatni a fáradásos törés kizárása végett.

konvertált001A legfontosabb  megtalálni a sérülést kiváltó tényezőt a megfelelő kezelési terv felállításának érdekében.

Első blogbejegyzésem, avagy egy sikeres szeptemberi félmaraton háttértörténete

Ez életem első blogbejegyzése, ezért kicsit izgatottan ülök le írni, reménykedve, hogy majd szívesen olvassátok és vélhetőleg találtok benne néhány olyan gondolatot, amely ösztönzően hat, vagy segít eligazodni úgy a futással kapcsolatos dolgokban, mint az esetleges sérülések és annak megelőzésében folytatott harcban. Hiszen aki rendszeresen fut, versenyekre készül és a határait próbálgatja, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzon bizonyos, főleg futásban előforduló sérüléstípusokkal.

41445857_1988767317828951_5348229015125622784_o

Írásaimban elsősorban a saját és a hozzám forduló futók esetein keresztül próbálom majd bemutatni, hogy egyes sérülések hogyan, milyen körülmények között ütötték fel fejüket, hogyan találtuk meg a kiváltó okot és reményeim szerint a megoldást is. De szeretnék írni a saját felkészülésemről, versenyeimről és arról a mindennapi igyekezetről ahogyan megpróbálom egyensúlyban tartani életem főbb területeit.

Célom, hogy nemcsak a futósérülések kezelésében megszerzett, hanem az edzések, versenyek és az életvitelem révén kialakult tapasztalataimat, bizonyos helyzetekben meghozott jó és rossz döntéseimet megosztva veletek, segítsek bizonytalanságokat eloszlatni és kérdésekre választ adni.

A szeptember elején Budapesten megrendezett félmaraton évek óta kiemelt figyelmet kap a hazai futók körében. Ez a verseny egyidejűleg Magyarország felnőtt országos bajnoksága és az országos csapatbajnokság pontszerzésébe is beleszámít. Jó hangulatú, szerethető verseny egyébként, de valahogy nekem nem volt szerencsém az elmúlt években jó eredményt elérni. Talán ismerős az érzés, amikor bizonyos események menetrendszerűen, éppen akkor, éppen ott, újból és újból megtörténnek. Így vagyok én is valahogy ezzel a versennyel. Általában egy jól sikerült téli alapozáson és többé kevésbé sikeres tavaszi maraton után egy kis pihenőt beiktatva, viszonylag jó formában indulok neki a nyári felkészülésnek. És nyár végére mindig közbejön rendszerint valamilyen sérülés, betegség ami miatt ezen a versenyen nem tudom a felkészültségemnek megfelelő eredményt hozni.

Így történt ez idén is. Verseny előtt 4 héttel egy szerdai nap, résztávos edzésem lett volna. A klasszikus 1000m-ek. Végig edzettem az egész nyarat, edzőversenyeken vettem részt, egyre jobban mentek a kiírt edzések, motivált is voltam. Ebben a hangulatban kezdtem el a bemelegítést. Este volt, egyedül a pályán. Örömmel vettem tudomásul, hogy semmim nem fáj, izomzatilag is teljesen egyben vagyok. Nagyon jó volt a kezdés. Könnyedén futottam. A negyedik ezeresnél, érezni kezdtem a bal oldali térdhajlító izom befeszülését. A külső köteget konkrétan. Előttem az anatómia atlasz, az eredésétől a tapadási pontig az egész izmot. A latin neve: musculus biceps femoris. És nem volt semmi előzménye, semmi jelzés. Megálltam rögtön. Nem engedtem, hogy teljesen befeszüljön, esetleg elszakadjon. Akkor még azt hittem, hogy egy kis nyújtás, henger és folytatni tudom a résztávokat. De kiderült, hogy nem. Természetesen eleredtek a könnyeim a dühtől, hogy na tessék már megint. Hazáig gondolkodtam azon, hogy mit csinálhattam rosszul, mit tettem vagy nem tettem meg?

Elhatároztam, hogy addig nem futok vele, amig teljesen gyógyultnak nem érzem. Másnap teljesen véletlenül úgy alakult , hogy kedves barátnőm és gyógytornász kolléganőm, Deák Rita jött hozzám a rendelőbe, hogy a fájdalmas talpi bőnyéjét megkezeljem. Megkértem kezeljen ő is, mert most nagy szükségem lenne rá. Varázskezei csodát tettek. Megkértem arra is, hogy vizsgálja meg a nagy farizom bekapcsolódását, mivel akkor már sejtettem, hogy ez a probléma. Természetesen a teszt pozitív volt. Közben én is kezelgettem magamnak, medical flossinggal ( lásd honlap-módszereink) tapet tettem rá, és kézzel amennyire elértem magamnak, próbáltam szétválasztani az izomkötegeket. Sokat javult, reménykedtem, hogy hétvégén már futni tudok. Közben természetesen konzultáltam az edzőmmel is, aki először a meleg miatt ásványi sók, magnéziumhiányra gyanakodott. Majd rákérdezett, hogy  „Enikő véletlenül nem hanyagoltad el az utóbbi időben az erősítést? Hiszen pontosan tudod, milyen nagy szükséged van rá” (előző sérülések miatt) Nyeltem egy nagyot. Igen. Elhanyagoltam. Valóban. Felhívtam Zsoltot is, aki az erőnléti edzéstervezésben segít, és ha bajban vagyok mindig számíthatok arra, hogy ellát egy-két jó tanáccsal. Zsolt megerősítette gyanakvásomat és lám edzőim milyen összhangban vannak, megkérdezte: „Enikő nem hanyagoltad el a hátsó lánc erősítését?” Igen. Akasztják a hóhért. Megbeszéltük a gyakorlatokat, amelyeket most már rendszeresen végeztem. Napról napra javultam, stabilabb lettem. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem futottam, amig teljesen tünetmentesnek nem éreztem. Időnként kimentem, próbálkoztam, de az első jelzésnél megálltam és hazamentem. 10 nap telt el és már rendesen tudtam edzeni. Pár nap ráhangolódás után sikerült teljesíteni egy 10km-es tempófutást 40 perc alatt, aminek azért is örültem, mert edzésen még ez soha nem ment. Másrészt, felcsillant a remény, hogy mégsem elveszett verseny ez a félmaraton…

Még elvégeztem a verseny előtti utolsó edzéseket, továbbra is rendben volt a lábam. Viszont az allergiám a parlagfűre nagyon elhatalmasodott, be is fulladtam, asztmás jellegű légzésem volt. Azonban ezzel nem foglalkoztam, tudtam, hogy 2 hét és vége.

Izgatottan vártam a verseny napját. Tudtam, hogy jó formában vagyok és tudtam, hogy ahhoz, hogy 4 hét múlva bizakodva álljak a maraton rajtjában, nagyon jó lenne 1:25-1:26 körüli félmaratont teljesíteni.

 Egy futó barátom utolsó pillanatban felajánlotta, hogy szívesen „nyulaz” nekem. Gergővel való egyeztetés után elfogadtam. Örültem is, de kicsit izgultam, hogy milyen is lesz, mivel többnyire egyedül futok versenyeken a saját tempómban. Új volt a pálya. Verseny előtti nap Andi barátnőmmel átnéztük a térképet, megnéztük, hogy melyik rész emelkedik, melyik lejt, hol lehet gyorsabb tempót futni és hol számíthatunk lassulásra. Kiszámoltunk Andinak egy iramot, nekem nem kellett, Gergő nagyon egyszerűen megoldotta: 21 db 4 perces 1000 méter. Mondanom sem kell, hogy ettől azért kicsit beparáztam, de  biztos voltam benne, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

Sikerült kipihenni magam, jól aludtam, ami nálam kritikus általában. Reggel 7-kor a versenyközpontban voltam, 8-kor volt a rajt. Jól bemelegítettem, beálltam az OB-és rajtzónába. Nagy örömömre ott volt Egervölgyi Lilla, Bor Kata és még sok kedves ismerős. A „Nyulam” is előkerült, intett, hogy nyugi, minden rendben lesz, menjek csak szépen utána.

Eldördült a pisztoly. Óragomb megnyomva. Kész.

A rajt után rögtön a rakpartra kanyarodtunk le, lejtő volt, mindenkinél a szokásos bekezdés. Őszinte leszek: az elképzelt „jajj, hogy repülni fogok az elején” helyett nagyon rosszul esett a 3:55  az elején akárcsak később a 4:05 is. Csak úgy kapkodtam a levegőt, lassítanom kellett.  Gergő ahol tudott bringával követett, szurkolt. Nagyon lassíthattam, mert többször rászólt Lacára, hogy várjon meg, mert több méterre le vagyok maradva.

Próbáltam Laca után menni, robotszerűen tenni a lábaimat, csak figyeltem a sárga csíkot a hátán és haladtunk. Az 5-6 km-nél kezdett egy kicsit jobb lenni és az Árpád hídra meglepően jó tempóban felfutottunk. A szigeten elsuhant mellettem Lilla és arra gondoltam, milyen jó lenne vele elfutni. Kata még előrébb volt, épp a láthatáron még, beállt egy boly közepére és gyönyörűen tolta. Bár akkor nem észleltem, de utólag a fotókat nézve, körülöttünk is jó kis csapat verődött össze. A szigeten egész hamar áthaladtunk, de a hídra való felfutáskor már nem villantottam annyira jót mint az előzőnél.

A pesti rakpartra lefordulva Laca szólt, hogy „ na nemsokára elindulunk és kezdjük begyűjteni az embereket” Szegény, ha tudta volna, hogy a begyűjtés még kicsit várat magára…Egyébként itt volt egy nagyon jól megfutott szakasz, talán 4 perc alatti 1000 m is, utolértük Ágit, aki velünk futott, majd egymást előzgetve eljutottunk a fordulóig. Hoppá ez megint emelkedő, visszaesett a tempó, Ági és Kitti is megelőzött, felfutás a Szabadság-hídra. Gergő kiabált, hogy a híd közepétől  kezdhetjük a hajrát, Laca mondta, hogy még pár méter pihenés és kezdjük. Én pedig vártam, hogy befussak végre és vége legyen ennek a féltüdővel megfutott félmaratonnak.

 Nem tudtam, hogy állok az idővel, sejtettem, hogy talán meglehet az 1:25, de abban a pillanatban jobban érdekelt, hogy a hajrám jól sikerüljön és meg tudjam előzni a kb. 50-80 m-rel előttem futó 2 lányt. A csapatbajnokság miatt is, de leginkább azért mert mégiscsak ez egy verseny és mit érek a jó hajrámmal ha nem hatékony?

Csak arra emlékszem, hogy nagyon nekilendültünk, ami a csövön kifér, ahogy mondani szokták. Egyszerűen nem tudom, honnan volt még ez a tartalék, de szépen megelőztem mindkét lányt, és Laca a cél felé mutatva mondta: „nézd ott van már, mindent bele, addig nem lehet meghalni”

És valóban. Túléltem. 1:26:06! Andi barátnőm egyéni csúcsot futott szinte másodpercre pontosan annyit, amennyit előző nap kiszámoltunk, Kata és Lilla és amint utóbb kiderült, Réka is nagyon jól teljesített. Nekem sem sok kellett az egyéni csúcshoz.42961467_1874708332598661_6398763387068612608_n

 Napokig nem tudtam igazán örülni. Kicsit igen. Hogy azért ez így vállalható és ha elmúlik az allergiám akkor talán a maraton jó lesz. A 21 db. 1000 méter 4 percben nem sikerült.

Utólag mindig haragszom magamra. Mennyire gyarló az ember. Még 2 héttel verseny előtt gondolkodtam, kit is tudnék beszervezni magam helyett a csapatba, majd hogy hogyan is fogom félgőzzel, óvatosan lefutni. És egy majdnem egyéni csúcs, egy félmaraton csapat bronzérem a Fradival és egy 2. hely a csapatbajnokságban sem elég az örömhöz.

Nem beszélve a legfontosabbról: hogy egész verseny alatt eszembe sem jutott a musculus biceps femoris…