Az előző bejegyzésben az elrugaszkodásról esett szó részletesebben, ebben az írásban a talajérintés és a támaszfázis kerül górcső alá.

A futás ciklikus mozgás, ami  röviden annyit jelent, hogy egy újra, s újra ismétlődő mozdulatsorból áll. A futómozgás egy ciklusán a kiválasztott láb elrugaszkodásától ugyanazon láb következő elrugaszkodásáig tartó mozgásszakaszt értjük. Ezt a ciklust nevezik „teljes” futólépésnek is. 

A hétköznapi szóhasználatban mit is tekintünk egy lépésnek? Általában azt a mozdulatot, amely során pl. a jobb lábunk elrugaszkodását (ellépését) a bal lábunk földet érése (talajérintése) követi. Azonban, ha az egyik lábat kiválasztjuk, és csak ennek szempontjából vizsgáljuk a mozgást, ebben az esetben a jobb lábról balra történő érkezés csak a teljes mozgásperiódus felét teszi ki,  hiszen a bal lábunk földet érésekor jobb lábunk továbbra is a levegőben van és tovább folytatja az előzőleg megkezdett lendülését.

Ha érzékeltetni, szemléltetni szeretnénk saját magunk számára, hogy mettől-meddig is tart egy mozgásciklus, akkor egy lábon előrehaladással szökdelve a futómozgás egy lábra vonatkoztatott ciklusát hajthatjuk végre. Természetesen ez jóval nehézkesebb lesz, mintha a másik láb is besegítene, mint ahogy futáskor  teszi. 

A futómozgás egy ciklusa két nagyobb fázisra tagolható, mindkét fázisnak jól meghatározott kezdőpillanata van. Ezek az elrugaszkodással kezdődő lendítőfázis és a talajérintéssel induló támaszfázis.

E fázisok futásnál és járásnál egyaránt megtalálhatók. Az egyik legfontosabb különbség a két mozgásforma között, –  ami egyúttal a futás legfőbb meghatározási kritériumaként is felfogható –  hogy futómozgás során a lendítőfázis kezdeti és végső szakaszában repülő vagy légfázisok találhatók. E repülőfázisok során egyik végtag sincs kapcsolatban a talajjal, azaz a test a levegőbe kerül, ha úgy tetszik „repül”. Ezzel szemben járás során a mozgásciklus minden pillanatában legalább az egyik végtag érintkezik a talajjal.

Itt érdemes megemlíteni egy másik lényeges eltérést futás és járás között, nevezetesen a támasz- és lendítőfázisok egymáshoz viszonyított arányát. Átlagos tempójú (könnyen eső, nem erőltetett) járást és könnyed tempójú futást összevetve, járás során a támaszfázis és lendítőfázis aránya kb. 60-40% a támaszfázisok javára. Futáskor ez megfordul, s a láb a mozgásciklusnak csak kevesebb, mint 50%-át tölti támaszfázisban, több mint 50%-át pedig lendítőfázisban.

A támaszfázis a talajérintéssel, vagy más néven az első talajkontakttal kezdődik. A talajérintés történhet sarokra, lábközépre vagy a láb elülső részére. Azt, hogy egy adott futónál ez miként alakul egyénileg, befolyásolhatja a futás sebessége, a futótechnika, a futócipő, az izomzati állapot (általános erőnlét, aszimmetriák, izomdiszfunkciók, rövidültség, megnyúltság,  stb.),  valamint számos alkati sajátság is.

A talajérintés helye a testtömegközéppont merőleges vetületéhez képest is meghatározható. A testtömegközéppont merőleges vetülete előtt történő talajkontakt esetén ún. túllépésről beszélhetünk, amely rendszeresen vizsgálódás tárgyát képezi, hiszen jelentősen befolyásolhatja a testet érő erők izomzatra és ízületekre gyakorolt hatását.

A talajérintést követően a támaszfázis során a testtömegközéppont/súlypont előre történő mozgásával párhuzamosan a láb talajon történő előrehaladása zajlik. A súlypont és a súlyvonal folyamatos előrehaladása mellett a futómozgás fontos jellegzetessége a súlypont függőleges irányú emelkedése és süllyedése a mozgásciklus során. A súlypont a támaszfázis közepén éri el süllyedésének maximumát, azaz ekkor kerül leginkább talajközelbe.

A talajérintést követő pillanatokban az izomzat legfőbb feladata a testtömegközéppont süllyedésének lelassítása, majd megállítása. Leérkezésekor ugyanis a testtömeg 2,5-3 -szorosát elérő (nagyon-nagy sebességénél vagy meredek lejtőn lefelé történő futáskor az erőhatás ennél jóval nagyobb is lehet) erőhatás éri a testet. Az izomzat ennek következtében leginkább fékező, s ezáltal tulajdonképpen ütéscsillapító munkát végez. Ebben a folyamatban az izommunka arányait tekintve legjelentősebb szerepe a térdfeszítő izomcsoportnak (m. quadriceps femoris) van. Az izomcsoport tagjainak (m. rectus femoris, m. vastus lateralis, m. vastus medialis, m. vastus intermedius) excentrikus (megnyúlásos) munkája szabályozza a súlypont süllyedésének mértékét, illetve megakadályozza, hogy a térd túlzottan hajlított állapotba kerüljön. A térdfeszítőknek e fékezési folyamat során a térdhajlító izomcsoporttal (m. biceps femoris, m. semimembranosus, m. semitendinosus) valamint a farizmokkal (m. gluteus maximus, medius, minimus) kell  együttműködnie.

Az alsó végtag talajérintést követő stabilizációjában a csípőközelítő és távolító izmok (m. adductors, m. abductors) együttes munkájának megfelelő aránya is jelentős szerepet játszik. A lábszár izommunkáját vizsgálva az elülső sípcsonti izom (m. tibialis anterior) és a szárkapcsi izom (m. peroneus longus) koncentrikus működése a talajfogást követően a bokaízület fokozódó behajlását eredményezi (dorsalflexio), amely behajlás mérsékli a testet érő erőhatásokat. A kétfejű lábikraizom és a gázlóizom (m. gastrocnemius, m. soleus) ezzel egyidejű excentrikus munkája pedig fékezi és kontrollálja a láb talajon történő előrehaladásának sebességét a támaszfázis során. A bokaízület pronációs (befelé irányuló) mozgása  is a talajérintést követően éri el maximumát, ezáltal járulva hozzá a testet érő erők káros hatásainak kiküszöböléséhez. 

A támaszfázis második felében a láb talajon való további előrehaladása közben az elrugaszkodást előkészítő szögbéli változások következnek be. A boka és térdízület behajlási szögének fokozatos nyílása, valamint a láb pronált helyzetből szupinált (kifelé irányuló) helyzetbe kerülése a testtömeg felgyorsításához és a súlypont megemeléséhez legmegfelelőbb ízületi helyzetet, tehát végső soron az elrugaszkodás optimális helyzetét hivatott előkészíteni. A csípő pozíciója ezzel párhuzamosan az addigi flexióból (hajlítás) egyre inkább az extenzió (feszítés) irányába változik. E folyamatok egy irányba tartásának kulcspillanata az elrugaszkodás, amelynek eredményeképpen a test a levegőbe emelkedik.